fbpx

Blog

Lisboa

Reggel kilenc óra hajnalnak tetszett ebben a városban, a nap lassan mutatta meg magát a Tajo folyó felől, szerényen haladt felfelé, szertartásosan, a Rue de Palma út macskakövein elért egészen az ablakomig, majd tovább haladt, mint aki szermérmesen eltekint bizonyos élethelyzetek felett, nem kíván cinkosa lenni semmilyen emberi jelenetnek, a maga módján csupán végigpásztázza a várost, s az élet egyes fokait. Miért is állt volna meg, hisz vendég voltam csupán, egy modern hospice a nyugati világ verandáján, egy átutazó, aki maga is bizonytalan saját döntéseiben. A déli, mediterrán nap európai volt mindig a maga módján, vegyesen asszisztált minden ország nyűgös panaszaihoz, tartósítószeres múltjához, vagy naftalinos nosztalgiájához, de éppúgy erősítette is ezt a fáradt szellemiséget és kultúrát, amely a több évszázados falak és a frissen meszelt panelházak közé rekedt. A nap már magasan állt, mikor elindultam otthonról, hevítette a betont, pedig február közepe volt csupán, de ez az apró tény nem zavarta ezt a hatalmas égitestet, nem jött zavarba ettől, ereje ismerős volt, otthon, a dunántúli csendben is mindig így ragyogott, de csak nyáron, mert az európai nap már csak ilyen szeszélyes, ha évszakokról van szó.

 

 

Hetek óta azon tűnődtem, hogy vajon melyik országban illő élni manapság, vannak-e különleges igényeink, amelyek meghatározzák ezt a szükségletet, vagy csupán sorsszerű események mentén hozunk döntéseket, hogy hol kívánunk boldogulni szerény és rövid életünk során? A portugál vérmérséklet kompatibilis volt, mint egy unisex méretezés, valahogyan hiteles és fennkölten hanyag, mint egy kamasz viselkedése, aki tudja, hogy a dolgoknak rendje van, mégis szeret csintalan tettekre vetemedni. Hetek óta csak ültem a szűk utcák kávézóiban, hallgattam a mélabús fado dallamokat esténként, ettem az egy eurós kolbászt, amely elegánsan várt rám nejlonba csomagolva a helyi supermarket polcain, s ez az jellemrajz, amelyet magáról kialakított bennem ez a nép, valahogy olyan testhezálló volt  a telt borokkal, amelyek egészen más jövőt vízionáltak elém, hogy végül elcsábított magával, s nem voltam biztonságban többé, mert tudtam és éreztem, hogy eladtam a lelkem.

Kívülállóként akartam látni ezt a mediterrán szellemiséget, megérteni a titkot, amelyet bizonyosan őriznek régóta, s még északi, portói testvéreiknek sem árulják el, akik köztudottan sokkal álmosabban és melankólikusabban állnak a világ dolgaihoz. Szerettem volna részese lenni ennek a finom boldogságnak, amely ugyanakkor vad is volt és esztelen, s hálás, mint egy jóllakott gyermek, vagy egy érett asszony, aki már nem csak testiségre vágyik, hanem érzelmekre is, közös múltra a választott férfival, hát ilyen volt ez a város, a legendás kikötővel, ahonnan ezrek indultak egykor egy egészen más kultúra felé. Féltem, hogy idő előtt kell távoznom anélkül, hogy megfejteném a portugál nyelv ízét, amely oly nagyon hasonlított a franciához, s a portugál nép szíves örömest társalgott ezen a nyelven is, hiszen sajátja volt egykor, s nem hanyagolta el a múlt zord történelme miatt, hanem ápolta és elfogadta. Párizsi ösztöndíjam jutott eszembe, a nagy francia kastély, ahol mi voltunk a vendégek, s szübzsantifban beszéltünk, mert előzékenyen előre  megtanultuk otthon a régi francia nyelvet, s erre büszkék voltunk, s a francia pincérek a párizsi étteremben már nem értették meg ezt a kihalt igeidőt, fárasztotta őket. A portugálok ellenben mindenben megmerítkeztek, így a másik nép akcentusában is, barátságot és kötődést kerestek benne, bátorítottak, hogy beszéljek, mert a nyelv szépsége mindenhol azonos.

 

 

Idővel, mikor már ismertem a Travessa da Água da Flor utca összes lakóját, s mindenhova csöngetés nélkül fogadtak a nap legkülönbözőbb szakaszaiban, akkor már sejtettem, hogy valamilyen módon én is kötődöm ehhez a divatos és ugyanakkor közvetlen néphez, akik itt a sziget csücskében még ízig-vérig magukban hordozták azt az élettempót, amelyet mi már csak könyvek és színes magazinok lapjairól ismerünk. A postás minden héten hozott nekem valamit, szokás szerint felkiabált és elszívta cigarettáját amíg leértem, isten tudja hány cigarettát fogyasztott eme szeszélyből az utca végéig, de tudta, hogy a levél egy másik országból érkezett, ezáltal pedig nem dobható egy koszos dobozba a ház aljában. A zárt boríték, amelyet magammal hordoztam aztán nap mint nap, kétségek sorát indította el bennem, s féltem, hogy elszakít ettől a várostól, amely befogadott, s amely nem kért cserébe semmilyen valutát, csak engem a meséimmel és a vágyaimmal együtt, a saját fájdalmaimmal, amelyet másképp nem mondtam el volna senkinek. 

Az idő gyorsan telt, s a boríték a zsebemben kibontatlanul maradt, ismeretlen kézírás volt rajta, vaskos, határozott betűi azonban elárulták tulajdonosa szándékát, amely a címzett felé szólt, s amelyet nem lehetett sokáig figyelmen kívül hagyni, csupán halasztani lehetett, mint egy szükséges hivatalos feladatot. Neveltetés kérdése, hogy ki mikor bontja ki a nevére érkezett küldeményt, én mindig mindent halasztottam, talán vártam valamilyen megfelelő pillanatra, amikor könnyebb lesz a döntés, amely a maradás, vagy a hazatérés mellett fog szólni. A haza, mint egyfajta zsigeri fogalom, s amely kódoltan bennünk él, egyre kevesebb érzelmet vált ki, a kiköltözést, mint amelyet egykor emigrációnak neveztek, ma éppúgy ugyanazok a mozgatórugók hajtják, mint egykor. Cascaisba indultam, amely kellemes állomásnak minősült egy ideges léleknek, megnyugtatóan hatott. Az óceán közelsége szokatlan volt, mégis izgalmas látvány, amelyet nagy utazók sem hagytak volna figyelmen kívül. Erős szélsőségre vágytam, amely sokkolja a szívet és az elmét, mert utóbbi egészséges zakatolással mormolta mindig ugyanazt az üzenetet, amely honvágyról, s családról szólt. Gyors terápia kellett, amely megállítja a kínlódás folyamatát, s válaszokat szül, ezért buszra szálltam, s a magas hegyoldalak falvai között haladva éreztem, hogy egyre messzebb kerültem ettől a nyomasztó érzéstől.

Cabo de Roca sziklás falai hétköznapiak voltak, pedig Európa hivatalosan is itt ér véget, s turisták hada kívánja ezt az attrakciót látni nap mint nap, mert a végesség oly kevéssé elképzelhető az ember számára, mint a pokol, amely szintén misztikus hiedelem. Képzeletben tovább haladhattam volna, mint egykor dédapám, aki egészen Amerikáig menekült valamilyen jobb élet reményében, s nem hihette egykoron, hogy a dédunoka is itt fog állni, a sziklák felett, mint egy romantikus staffázs figura, s arra fog gondolni, amire akkor ő. Száz év alatt semmit nem változott ez az óceán, ugyanolyan beláthatatlan volt, s fájdalmasan távoli, s nem hihette senki, hogy az élet ugyanolyan lehet az óceán másik oldalán, mint errefelé, s ezt biztosan tudták, mégis elindultak, akkor hajókon, ma pedig repülővel tennék mindezt, de ugyanúgy pár bőrönddel és könyvvel, amely által a nyelvet nem felejtenék el. Az örlődés, amely annyira jellemzi szokásainkat, már ismerőssé vált, s a belső kényszer, amely hajt valamilyen más életforma felé, inkább csak külső indíttatású, hiszen díszlet minden helyszín, bárhova is menjünk. Barátok és távoli ismerősök élnek Európa legkülönbözőbb pontjain, egyikük sem bátorkodott messzebb, s hol a karrier, hol a magány hajtja őket, talán bíznak valamilyen másfajta igazságban, vagy létformában, amely ideiglenes megnyugvást nyújthat, de kemény megalkuvások árán. A boríték feladója ugyanúgy tudta ezt, mert megjárta már ezt az utat és egykor eltáncolta ezt a frivol szabadságot, s tudta, hogy a portugálok is hasonlóan gondolkodnak, s a sziget mindent megadhat, amelyre fiatalon és öregen is vágyhatunk. A busz késő este indult vissza, a közönsége olyan színes volt, mint egy családi festmény, kint sötét volt már a táj, s tudtam, hogy a fele hazatért valahova, míg sokan tovább haladnak majd másnap. Mindenki a maga útján.